Sajtó

Az Utolsó vacsora címmel nem a bibliai jelenetet akarod megidézni, mégis elkerülhetetlen, hogy a közönség ne erre, és a számtalan ezt feldolgozó kulturális produktumra (pl. Da Vinci-freskó) asszociáljon. Szándékos játék ez a mitológiával, a nézői elvárásokkal?

Hogy mit is mond egy művészi alkotás, az még egy jó költemény esetében sem fejezhető ki szavakkal, gondolati úton. Gondolati síkon sok mindent körbejártam, de ne ragaszkodjunk a múlthoz, a leírtakhoz…Sztereotípiák nem lesznek. Szeretem eldobni, továbbvinni, továbbgondolni a tényeket…Valahonnan elindultam, aztán, hogy hová jutottam el, azt majd megfejti a közönség. 
Van, mikor túlszárnyalok valamin, félek, hogy ez most megtörtént, de nem bánom, mert a fantázia határtalan. Úgy gondolom, hogy minden, amit létrehozunk, a „gyermeki” emberhez szól, aki a világot érző-akarati, akarati-érző módon fogadja be. Rengeteg érzés lapul bennünk, ezt kell kinyitni, engedni, hogy kibontakozzon, nem elzárni, elfojtani. Egy művészi alkotást, főleg amit én szeretnék létrehozni, azt érzéssel kell befogadni.
„A tánc érzéki öntapasztalás. A titkos tükör és a néző szeme közti feszültségben kel életre. Aki meg akar mutatkozni, annak mozdulnia kell. Aki fel akarja tárni önmagát, annak táncolni. Aki táncol, tüzet gyújt, fénylik bentről kifelé. És ennél a világosságnál a néző megérintheti önmagában azt az ismeretlent, aki a titkos tükör előtt áll.”

Fotó: Markovics Gábor

A táncot mint rítust, illetve kommunikációs csatornát definiálod. Rítusok a Te előadásaid is? Közös elemi tapasztalatokat keresel a közönséggel?

Úgy gondolom, hogy a művészet a régi szakrális élet utójátéka, ahol minden érzelemteli volt. Közönség nélkül nincs előadás, minden hatással van rám, a figyelem, a közös koncentráció segít, igyekszem, hogy végig velünk maradjanak. Csoda lenne, ha velünk tudnának UTAZNI, a „semmibe”, a bizonytalanba, a megfoghatatlanba…
Csak egy alfa, meditációs állapotra van szükség, nem kell keresni a mindennapi értelmet, nem árt az önmagunkban való elmerülés, mikor nem azt vizsgáljuk, hogy mit hogyan, miért tettünk, hanem csak létezünk.

Erotika, érintések, bezártság: az ösztönvilág vágyait és félelmeit tematizálod. Az Utolsó vacsorában az éhség érdekel, melyet "nem enyhíthet kenyér és bor". Miféle éhség ez?

Ösztönvilág mélysége, ami izgat.
Sok féle éhség van, ezt majd a néző személyesen eldönti. 
Szerintem ahány ember, annyi féle értelmezés lehet, de pont ezt szeretem…
Nem konkretizálni szeretnék, csak elgondolkodtatni…

Forrás: Táncélet