Sajtó
Táncművészet XLVI.évf. 2. szám. 2018. nyári száma
Góbi Rita – Ryuji Yamaguchi: Vibration
2018. február 9., Bethlen Téri Színház
KIÜRESEDETT TÉR ELTŰNŐ NEMEK. GÓBI RITA A TAVALY BEMUTATOTT REPTÉBEN CÍMŰ DARABJA UTÁN – AMELYNEK SIKERÉT JÓL MUTATJA, HOGY BEVÁLOGATTÁK A MÁRCIUBAN MEGRENDEZETT AEROWAVES 20 LEGJOBB ELŐADÁSA KÖZÉ – ÚJ KOREOGRÁFIÁT VITT SZÍNRE RYUJI YAMAGUCHIVAL, AMELYEBEN A NEMEKTŐL MEGFOSZTOTT TESTEK DIALÓGUSA BONTAKOZIK KI A NÉZŐK SZEME ELŐTT.
Szöveg: Kovács Péter
Napjaink gondolkodásmódjában egyre hangsúlyosabban jelennek meg azon elméleti modellek, amelyek az ember szerepének és az emberi testnek az átértelmezésére tesznek kísérletet. A transzhumanizmus nem csupán azzal foglalkozik, hogy a test milyen eszközök segítségével módosítható, hanem azzal is, hogy a klasszikus értelemben vett nemi szerepek, biológiai adottságok mennyi érvényesek a 21. században. Góbi Rita és Ryuji Yamaguchi új, közös alkotása ezzel a gondolkodásmóddal is erőteljes kapcsolatot alakított ki.
Már a darab kezdő képében két egymással összefonódó test „párbeszédét” láthatjuk a színpadon. Ezek a testek azonban igyekeznek önnön nemiségüket elrejteni, egyrészt azáltal, hogy mindkét táncos egy fejhez tapadó színes sapkát visel, másrészt azzal, hogy a mezítelen női felsőtest nemi jellege két ragasztócsík segítségével rejtetté válik. Noha a két test közötti azonosság még erőteljesebb lett volna, ha ez a csík mindkettejükön megjelenik, ezzel együtt is megfogalmazódik a nézőben, hogy e koreográfiát téves lenne pusztán a férfi-női reláció viszonyrendszerében „olvasni”. Sokkal inkább érezhetjük ezt a darabot két test interakciójának, amelyben a nemi szerepek viszonylagossá, ebből következően pedig lényegtelenné válnak. Ebből a perspektívából sokatmondó a darab címe is (Vibration), hiszen egyszerre fogalmazódik meg benne azon apró, repetitív mozdulatok sokasága, amely a Reptébennek is sajátja, illetve a két test között tapintható rezgés, pulzálás, egymásara hangolódás, illetve ezen hangoltság hiánya a záró képben. Képesek vagyunk önmagunkban is vibrálóvá válni? Vagy ez a két ember között kibontakozó kapcsolat mentén jön csupán létre?
Az alkotás nem csupán a testábrázolásban, hanem a színpadképében is rendkívül minimalista. A folyamatosan változó teret a Pavla Beranová által tervezett – felülről fények által kirajzolt – geometrikus formák ritmikája teszi még feszesebbé. Ezen fényformák nem csupán strukturálják a teret, hanem a táncosok viszonyrendszerére is reflektálnak, hiszen ez által is érzékeltetődik a közelség vagy épp a távolság. Hiszen a Vibration pontosan ezen utat járja be: az összefonódásból, az egymás nélküli létezés lehetetlenségéből az elszakadásig és a távollét fájdalmáig húzódó ívet. Teszi mindezt matematikai pontossággal és kimért mozdulatok sokaságával egy végletekig redukált térben, ahol a négyzetek és körök váltakozása alkotja e szimbolikus világot. Mintha Malevich szuprematista képeit látnánk a színpadon a tánc nyelvére átültetve, ahol a geometrikus formák egy komplett világábrázolás megtestesítői. Épp ezen végletes absztrakció következménye, hogy a darabot egyaránt láthatjuk két ember közötti kapcsolta drámájaként és a világban működő megannyi polaritás ütközéseként. A néző pedig jó értelemben bizonytalanságban marad, hiszen egyszerre láthatja a testek egymástól eltávolodó mozdulatait, illetve a világban egymást kioltó erők feszültségét. Van ebben az ábrázolásban valami kegyetlen tisztaság, hazug tettektől mentes őszinteség, amely nem enged kilépni a mértéktartás bűvköréből. Olyan tükör, amely minket is arra buzdít, hogy ne csapjuk be se magunkat, se a külvilágot. A tiszta élet ígérete áll előttünk, amely magában hordozza a krízis és a fájdalom lehetőségét is. Egy dolgot viszont egyértelműen kizár: a szépítést, az önáltatást. Az élet leírható egy körként. Nem csupán a festészet vagy a matematika nyelvén, hanem a táncén is, ahogyan azt Góbi Rita és Ryuji Yamaguchi darabja egyértelműen állítja.
