Sajtó
A Ne hisztizz! 2014. május 16-i bemutatójához kapcsolódó interjú a 7ora7.hu oldalán.
Az interjú eredetiben itt olvasható.
A Góbi Rita Társulat május 16-án mutatja be a MU Színházban Ne hisztizz! című új darabját egy táncossal és egy zenésszel. A bemutató kapcsán a táncossal és egyben a társulat vezetőjével, Góbi Ritával beszélgettünk.
Annak idején, a Pécsi Balett táncosaként hogyan jött a koreografálás és a saját társulat ötlete?
Góbi Rita (GR): Már régóta megvolt bennem a késztetés. Amikor gyerekként elkezdtem táncolni, egy olyan kreatív csapatba kerültem, ahol volt lehetőségem önmagam lenni. Az alkotói szabadságra való igény innen kezdve annak ellenére megmaradt bennem, hogy egy nagyon szigorú táncpedagógiai
GR: Játéknak indult az egész. Azonnal találtam olyan társakat, akikkel jól tudtunk együtt gondolkodni, és ebből a barátságból, együttlétből, jóllétből alakult a Góbi Társulat. Ez a kezdeti társaság körülbelül három év alatt lecserélődött, és a csapat azóta is folyamatosan változik, mert nagyon sokan mennek el külföldre, nagyobb társulatokhoz dolgozni. Ez elsősorban a táncosokra jellemző, a zenészek és a képzőművészek közül többen vannak, akik már a kezdetektől a társulattal dolgoznak.
Te miért maradsz?
GR: Mivel Újvidékről származom, bizonyos értelemben nekem már Magyarország is külföld. Egyébként pedig nagyon sokat jártam és nagyon szívesen megyek külföldre tanulni és játszani is, de ebben nem az vonz, hogy egy ottani csapathoz tartozzak, hanem az, hogy újfajta szemlélettel, más és más nézőpontokkal találkozhatom. Azért szeretek elmenni, mert nagyon jó utána visszajönni, és másként látni rá akár a városra, akár a szobámra, akár az alkotásra.
A koreográfiáidban – a kortárs tánchoz és a színházhoz képest is – szokatlanul mély és filozofikus gondolatokkal foglalkozol. Egészen más képességet igényel ezeket a színpadon megmutatni és a színlapon megfogalmazni.
GR: Valóban nem igazán érdekelnek az úgynevezett földi dolgok, az ezeknél szellemibb természetű valóság izgat. Az alkotómunka során ösztönösen jönnek a gondolatok, és a megfogalmazásukban mindig vannak segítőim: kezdetekben Turai Katalin, később Hegedűs Sándor. A hétköznapokban a verbalitás dominál, de nálam nem. Nagyon keveset beszélek, ezért kell nekem egy olyan partner, aki a földre tudja rakni azt, amiket gondolok.
Különös élmény volt, amikor Grecsó Zoltán egyik improvizációs estjén az össztáncban – úgy, hogy talán először vettél részt ezen a sorozaton – egyszer csak egy saját gondolat köré szerveztél mindenkit.
GR: Jól emlékszem: én akkor nem akartam semmit, csak elvegyülni a többiekkel, de valahogy mégsem ez történt. Gyakran érzem azt, hogy a bennem lévő energia túlcsordul, és emiatt máshol leszek, mint a többiek. Ott is ez történt.
Ami pedig a gondolatot illeti, mindig van bennem egy belső monológ, amit én a testemmel mondok el. Engem nem a mozdulat érdekel, hanem az, hogy miért mozdulok meg, és nagyon sokat dolgozunk a táncosaimmal is azon, hogy ez náluk is így legyen. Mert akár egy kézmozdulatukon is egyből látszik, hogy az valamiből jön, vagy csak azért van, mert én azt mondtam nekik, hogy legyen.
Az új darabodban Szegő Dávid a partnered. Hogyan találtátok meg egymást?
GR: Egyszer – meghívott koreográfusként és meghívott zenészként – már dolgoztunk együtt, ahol egy csapat tagjai voltunk, és akkor úgy tűnt, hogy ennyiben is marad a dolog. Kovács Gerzson Péter azonban tavaly megkért, hogy állítsak össze egy improvizációt a Jövőtáncra (egy olyan programsorozat, ahol minden alkalommal egy kortárs táncos szólót táncol egy szólóhangszerre /a szerk./). És ahogy kezemben a fagylalttal éppen azon gondolkodtam, hogy zenészként kit hívjak magammal, megláttam Dávidot, aki a közértből fordult ki kenyérrel a kezében. Miután igent mondott, és belekezdtünk a munkába, azonnal sikerült egymásra hangolódnunk: akkor egy hét alatt összeraktuk az egészet. Most ezt az alapot építettük tovább.
GR: Nekem mindig is nagyon fontos volt, hogy a zenész ott legyen velem a színpadon, hogy mindkettőnkből együtt és ott jöjjön a zene és a tánc is. Ez az új darab többek között ezt a zenéhez való viszonyt is pontosan tükrözi. Megmutatja, hogy az alkotás számomra egy olyan játék, ahol egymásra reagálva, egymásra figyelve létrejön valami: legyen az összhang vagy bármi más.
Török Ákos